Ha valaki ebben a pillanatban megkérdezné tőlem, hogy mit jelent számomra a punk, minden bizonnyal azt válaszolnám, hogy jobbára azt, amit a vancouveri B-Lines konstruál. Legfőképpen azért, mert szerfelett sátáni képzeteket keltenek bennem. Momentán például csakis kizárólag arra tudok gondolni, hogy elcammogok a legközelebbi oviba és a délutáni szunyóka alatt az összes kiskrapek uzsonnáját felzabálom.

Ha valami fura ötlettől vezérelve egyszer megrendeznék a legtragikomikusabb nevű együttesek világbajnokságát, a svéd Impo & the Tents bizonyára jó eséllyel pályázna a dobogó legfelső fokára. Egyébiránt pedig istentelenül dübörög az Undertones hatás. Komolyan mondom, spektrumanalizátorral sem lenne könnyű különbséget tenni Runar Strömbom és Feargal Sharkey hangja között.

Ha már egyszer szóba került a csajos Gorilla Biscuits, bő másfél perc erejeéig tegyünk említést a leány központú Sex Pistols-ról is.

Annyi idétlen nevű popzenei műfaj létezik a világon, hogy nem is értem, miért nem találta fel ezidáig senki a Loud Rock-ot. Na mindegy, ha nem, hát nem, majd én megteremtem. Kell hozzá Fugazi, Drive Like Jehu, Nirvana, Hot Snakes, Shellac, valamint Helmet és már készen is vagyunk. Illetve nem mi, hanem a torontói Greys egylet.

Íme az idei nagylemez.

Emitt pedig egy szerencsétlen Marshall láda szörnyű halála látható.

Olyannyira, hogy sunyi módon a saját neve alatt kvázi újrareformálta a zenekart. Mindezt úgy, hogy visszacsalogatta a dobok mögé Steve Shelley-t, szerzett magának egy másodgitárost James Sedwards személyében, valamint hogy ne maradjon indie rock celeb nélkül a basszusgitár, Kim helyére felkérte a My Bloody Valentine-os Debbie Googe-ot. Ezt követően pedig The Best Days néven összeeszkábált egy lemezt, ami jóformán nemet mond a művész úr korábbi akusztikus prüntyögéseire, lévén hogy ezerszer inkább a szónikusok hallójáratbarát oldalát idézi.

Bár ezerrel nyomatjátok az ilyen nagyon faszos geci punkot, illetve a latino vonal is baromi erős, ezek pedig engem nem igazán hoznak izgalomba, én mégis baromi sokat olvasgatlak, mert olykor-olykor csak le tudtok venni a mancsaimról. A csajos Gorilla Biscuits-ért például szürkemarha nagy a hála!!!

Avagy íme a csaj vokálos long beach-i Neighborhood Brats, akikről tavaly a párizsi fiú akkorát lelkendezett, hogy nem igaz. Idén elcsenem tőle a lehetőséget és én is így teszek, mert napvilágot látott a Recovery című vadiúj nagylemez, amit csak magasztalni lehet.

Az a helyzet, hogy mostanában még ezek a hamvas tinik is jobb Pixies dalokat írnak nálatok. Ez azért kurvára ciki nem gondolod?

Szerintem a Perfect Pussy kurva kiabálós zaj punkja közel sem annyira izgalmas, mint amennyire ajnározva van. A Peach Kelli Pop cuki rágógumi popja viszont megunhatatlan. Mindez persze csak az én szerény véleményem, ami tulajdonképpen mindegy is. Van azonban egy kérdés, ami talán érdekes lehet. Vajon mi történne akkor, ha összeeresztenénk őket egy 90-es évekbeli indie rock táborban? Kíméletlen cicaharc? Kedves dorombolás? A válasz a Mannequin Pussy minap megjelent első nagylemezén hallható.

de azért akadnak még zenekarok, akikre ha csak rövid időre is, de érdemes odafigyelni. Itt van példának okáért az oakland-i Unity. Idén megjelent debüt ep-jük nyitódala egy az egyben olyan, mintha a szépreményű The Octagon vetette volna lemezre. Majd jön egy korai Beastie Boys-t idéző punkos kirohanás, végül pedig egy marha nagy katyvasz, a 90-es évek indie rocktjától kezdve a garázsoláson át az ázsiai gitártémákig. Na ugye, hogy érdemes legalább egyszer végighallgatni!