de abban az állapotban, amiben most vagyok, muszáj bevallanom, hogy az alábbi dal 3. percétől, egész pontosan 2:54-től (lemezen a másodiktól) folyamatosan a sírógörcs kerülget. sőt, 10-ből 9-szer száz százalék, hogy el is bőgöm magam.
90-es éveket idéző, érzelmes, néha picit kiabálós, de mindenképpen táncolható ének/gitár, dob/casio szinti felállású csaj rock duó.
-------------------------------------------------------------
80's hardcore vs. 70's Punk, avagy szélsebesség vs. középtempós zakatolás. A Freeze találkozása a "brit" Black Flaggel. + a szombathelyi hc legenda, valamint egy zenekar, akikről még senki nem tud semmit...
Gondolom másnak is feltünt már, hogy a 35. másodperctől kezdődő torz gitár röfögés nem igazán illik a zenekar imázsához.
Mit keres itt ez az acélos téma, és miért egy 40-50 év körüli hippi ontja magából? Pont úgy néz ki a fickó, mint akinek zsenge korában minden vágya az volt, hogy ő legyen a következő Björn Ulvaeus. Tételezzük fel, hogy tényleg ez az igazság. Ez esetben simán elképzelhető, hogy 20 évvel ezelőtt volt egy ABBÁ-ra hajazó zenekara, csak épp semmire nem vitte vele. Aztán mivel kemény fából faragták - mert miért ne faraghatták volna abból - a 21. században összeállt néhány tinivel, hogy megvalósítsa mindazt, amit a múltban elhalasztott. Ez így ebben a formában teljesen logikusnak tűnik, egészen a metálos riffig. Arra úgyanis továbbra sincs magyarázat. Sőt, az előbbi gondolatmenetből kiindulva talán még érthetetlenebb a jelenléte. Mi az istenért játszana egy 70-es évek beli gumi pop-on szocializálódott tag metált, egy mai gumi pop csapatban? Ennek semmi értelme. Lehet, hogy emberünk valaha egy dühös crossover csapatban tépte a húrokat, és mostanra jött ki belőle az évtizedekig elnyomott érzékeny hippi? Képtelenség. Vagy még sem?
Törpe méretű sörök fogyasztásával múlatni az időt a Szajna parton egy rakás buzi társaságában kurva menő dolog. Egészen addig, amíg életed egyik legjobban várt koncertjét el nem baszod vele.
Néhány utcával lejjebb egy bizonyos Jonathan Richman csak arra várt, hogy eljátszhassa nekünk az I'm a Little Dinosaur-t, az Ice Cream Man-t, vagy urambocsá a Pablo Picasso-t. Mi is erre vártunk, az "előzenekar" senkit nem érdekelt. Éppen ezért csak 1 órával a "kapunyitás" után tántorogtunk az eseménynek helyt adó Café de la Danse-hez. A teremből kiszűrődő francia karattyolás arra engedett következtetni, hogy még van időnk egy gyors slozira. Hát kurvára nem volt. Ahogy előzenekar sem. Tommy Larkins ugyanis nem a bemelegítésről gondoskodott. Ő Ricsi bácsi dobosa, csak mi erről nem tudtunk. A francia karattyolás pedig Jonathan-től származott, mivel volt annyira jófej, hogy az átkötő szövegeket íly módon prezentálja. Sajnos lófasznyi idő sem volt már a végkifejletig, ezért sok mindent nem tudok mondani. Egy biztos, akárhányszor a mikrofonhoz lépett, úszott a terem a kacagásban. Mi is, pedig egy kukkot nem értettünk belőle. De talán nem is kellett. Bőven elég volt nézni, hallgatni ezt a végtelenül kedves, mosolygós, kissé talán bolondos uraságot. Néhány perc volt az egész (ennyi jutott nekünk) de az olyan őszinte, amihez foghatóval én még a büdös életben nem találkoztam.
Ha mégsem, akkor ideje megismerkedni Laura Jansen-nel. Igaz, csupán egyetlen dal erejéig hasonult a három mellű pop dívához, de az több, mint kísérteties.
Ezt bátran állíthatom, mivel én is az vagyok. Mondjuk nem tagadom, néhány pálmafa és egy pezsgővel örjöngő, galambokat kergető hatalmas plüssmedve jó ha párosul ehhez az életérzéshez.
Hát nem pont olyan, mintha egy hangos gitár rock-on nevelkedett, hallójárat barát Animal Collective Titus Andronicus számokat játszana? NEM!!! Csak a felszínről vizsgálva tűnik úgy. A Surf City valójában egy kivételesen zseniális The Clean adaptáció. Mi másról lehetne szó egy új-zélandi zenekar esetében? Arrafelé pont annyira lehetetlen kikerülni a Flying Nun Records-os bandákat, vagy bármelyik Kiwi Pop alakulatot, mint Angliában a Beatles-t, vagy nálunk Kadlott Karcsit.
Ja igen, a nevük kezdetben innen eredt. Aztán új "példakép" után néztek.
Nem a The Jesus and Mary Chain-től, nem a The Vaselines-től, és nem is a Belle & Sebastian-tól. Természetesen a Teenage Fanclub-ról van szó. A glasgow-i quartett utoljára 5 éve adott ki hangzóanyagot, ideje volt tehát kicsit felpörgetni az eseményeket. Norman Blake énekes/gitáros 2010 elejére ígéri a Shadows névre keresztelt kiadványt.
Most pedig sírjunk együtt.
Tudom, hogy előkerült az a zsebkendő. Évek óta hangoztatom, hogy ha van zenekar, amire mindenféle rosszindulat nélkül ráaggatható az EMO jelző az a TF. Szinte biztosra veszem, hogy szegények folyamatos inzultálás alatt álltak az általános iskolában. Mondjuk ez valószínűleg a Mayhem tagjaira is igaz, csak ők búslakodás, illetve meseszép pop dalok helyett mészárlás formájában vezették le indulataikat.
De nem ám. Ő ott bizony Mac McCaughan, illetve a Superchunk legújabb kislemezének A-oldala. Döbbenet. Egy az egyben olyan, mint egy Pharmacists szám, csak nincs gitárbűvőlés. 180 fokkal elfordítva a lemezt pedig itt-ott szóról szóra a Thermals köszön vissza. Mi a jó isten folyik itt? A mester nyúlja a tanítványt? Én ezt nem értem.
