Bobby Aherne, alias Dublin Duck Dispensary, továbbá  No Monster Club valószínűleg sosem fogja megváltani a világot. Nem is kell neki. Nekem viszont az a küldetésem, hogy az univerzum összes kritikán aluli hangminőséget produkáló, hamisan éneklő, zajpopperét bemutassam nektek. Végelláthatatlan sorozatom mai epizódjának főszereplője egy ír fiatalember, akinek annyira elege lett a szűnni nem akaró ködből, hogy fogta magát és képzeletben a Bahamákra költözött. Azóta semmi mást nem csinál, csak bekapcsolt magnóval ül a tengerparton, sört vedel, gitározik, el el csukló tenorjával pedig az őrületbe kergeti a sirályokat.

No Monster Club - Tropical Decibels Volume One

Azaz Deerhoof a Liliom u. 41. szám alatt. Nem elfelejteni, mert ritka az ilyen jeles esemény ebben az alulművelt országban. A bemelegítésről Max Tundra gondoskodik, a kávézóban pedig a Lamantin Brothers húzza a talpalávalót.

Deerhoof - Hitch Hike

Ez a dal egyébként nem csak azért nagyon menő, mert eredetileg a legendás, csupa csajból álló svejci  Liliput szerzeménye, hanem azért is, mert rajta lesz a közeljövő legvárományosabb regényének soundtrack-jén is. Igen jól hallottátok, a könyvhöz tényleg lemez készül, és remélhetőleg film is, mert a story egyértelműen cellulózért kiált.

ami magától értetődő módon őrült cuki

a bónusz pedig egy irtó sexy koncert felvétel!

Valami érthetetlen okból kifolyólag ilyen és ehhez hasonló kifejezések után kutatva találnak rám  a legtöbben. Szerettem volna kedveskedni ezeknek az embereknek valami témába vágó zenés szösszenettel, de akárhogy törtem a fejem, semmi sem jutott eszembe.

Van azonban egy másik dolog (és ez az örömtelibb), ami után szintén  sokan kutattak az elmúlt napoban. Számomra is hihetetlen, de a szexuális töltetű aberráltságok után a The Chills+Rumba Bar kombó Pi értéke volt a legmagasabb mostanában. Az ilyesmi azt hiszem mindenképpen háláért kiált. A szóban forgó koncert hangzóanyaga sajnos nincs a birtokomban, de úgy gondolom, hogy az első Flying Nun vegyesfelvágott is hatalmas örömöt fog okozni minden kiwi pop-ra mancsolónak.

A Dunedin Double nem csak új-zélandi viszonylatban, hanem általában véve is a valaha született egyik legkiválóbb kompiláció. A lemez beltartalmát képező, 4 szárnyát próbálgató zenekar által (The Chills, Sneaky Feelings, The Stones, The Verlaines) prezentált 13 remekmű tökéletesen összefoglalja mindazt amit a kiwi pop-ról tudni kell. Ami ezután jött, az csak a kiteljesedése ennak a csodának.

A lemez Chris Knox kezei között  rögzült 1982-ben egy szaros kis négy sávos magnó segítségével. A rendkívül szerény stúdiófeltételekhez képest azonban meglepően jól szól.

Közkívánatra kimondom. Az új Pipettes EP úgy szar ahogy van. Vállalhatatlan fosrakás az egész! De - és ezen van a hangsúly - tudom, hogy mindez csupán gonosz, perverz ijesztgetés volt részükről, (akárcsak a fenti kép) és a hamarosan napvilágot látó nagylemez jobb lesz, mint egy ormánsági disznótoros. Lófasz a eurodisco-nak, visszatérnek a pöttyös rucik és a Shanga-Langa Shoo Shoo-Wap!!!

Hogy ne legyen olyan kínzó a várakozás, idézzük fel a múltat egy igazi kuriózummal. Az alábbi felvétel 1989-ben készült Raleigh-ben, a zenekar legeslegelső koncertjén!!!

Legyen mégegy, mégkorábbról. Íme a Pre-Superchunk korszak egyik legnagyszerűbb pillanata. Éljen a Super 8!!!

Na most figyuzzatok! Napjaink legkedvesebb hangú énekesnője Fabienne Delsol (a Bristols egykori üdvöskéje) az utolsó simításokat is elvégezte legújabb, Oh My Mind névre keresztelt kiadványán. A megjelenés pontos dátuma még nincs kitűzve, az viszont biztos, hogy valamikor a nyár folyamán nagyon boldogok leszünk.

Ha hiszitek, ha nem, ilyen is van már. Persze, ha jobban belegondolunk nem is olyan nagyon újkeletű ez a dolog, legfeljebb a kifejezéssel nem találkoztunk idáig. Gondoljatok csak bele, Rocky Sharpe Rama Lama Ding Dong-ját, vagy Jonathan Richman számos nagyszerű slágerét minden további nélkül fel lehetne ruházni ezzel a jelzővel. Dolly-ék örökérvényű remekbeszabottságairól nem is beszélve. Csakhogy mindez nagyon rég volt már, azóta pedig tényleg ritkán jött velünk szembe hasonló. Minden bizonnyal James Friley-nek is hiányérzete támadt ezzel kapcsolatban, mert Idiot Glee névre hallgató egyszemélyes vállalkozásával hip hop feltámasztotta hamvaiból a műfajt. De még hogy!!! Az énektémák, gyakorlatilag semmit nem változtak, a kíséret azonaban merőben eltér a megszokottól. Hangszerek helyett ugyanis mindenféle elektronikus kütyüvel operál, (ha épp nem acapella a produkció) ami így leírva elsőre talán kicsit furcsának tűnhet, fizikai valójában azonban egyáltalán nem az. Sőt, a sokszor rendkívül minimalista, leginkább valamiféle digitális bugyborékolásra emlékeztető akármi kifejezetten passzol a már "50-60 éve megírt dallamokhoz".

Én a magam részéről mindenképpen támogatom a kezdeményezést, és csak remélni tudom, hogy ha az idei még nem is, a következő év már kizárólag a Post Doo-Wop-ról fog szólni.

Idiot Glee - 7" EP + Happy Day/Forever Kids 7"

Mármint az előző poszt folytatása. A The Hairs ugyanis nem más, mint a Knight School énekesének legújabb vállalkozása. A recept szinte egy az egyben ugyanaz. (csak a rend kedvéért: television personalities, the clean, guided by voices... A különbség csupán annyi, hogy ebben a brancsban a The pains of being pure at heart-os Alex Naidus basszerozik. Perfekt Pop!