"Cuki lányok nyári ruhákban és cuki srácok csilingelő gitárokkal hozzák a májust a Dürer-kert kistermébe shoegaze gitárfüggönnyel, ambient elszállással, twee vidámsággal, acid-house ütemekkel és szintikkel, könnyed baleár lazázással. Mindkét nagylemezével komoly kritikai sikereket elérő A Sunny Day In Glasgow zeneileg a My Bloody Valentine, New Order, Cocteau Twins alkotta alkalmi szentháromság közepén lenne leginkább elhelyezhető, míg innovatív popérzékenységükkel a kortársak közül az Animal Collective-vel vagy a Deerhunter-rel lehet egy lapon emlegetni őket. Fellépéseik hangulatáról pedig a zenekar neve árulhat el a legtöbbet - meg persze a saját fületek, május 4-én, a Dürer-Kertben, 20:00-tól!

És a cuki fiúkról szólva, ne felejtkezzünk el az estét nyitó győri Rosa Parks-ról sem, akik az Explosions In The Sky és a Joy Division izgalmas metszetében játékosan egyensúlyozó post-rock zenéjükkel alapoznak hangulatot a nevük ellenére amerikai banda előtt"

Galway első számú bocija játszani fog az idei Primavera Sound fesztiválon!!!!!!!!!!!!!

Új The Wave Pictures lemez??? Mi vaaanaaan??? Én erről miért nem hallottam eddig? Bezzeg a nem túl sikkes, Stanley Bricks-el (André Herman Düne) közös kiadvánnyal tisztában voltam... Ráadásul már három napja megjelent... Na mindegy, nézzük inkább az első benyomásokat röviden.

Hefner, Herman Düne, The Smiths, Jonathan Richman. Eme nevek megemlítése az egyértelműség tényéből kifolyólag gyakorlatilag teljesen felesleges, az illendőség azonban megköveteli, hogy ne menjünk el szó nélkül mellettük.

Az If You Leave It Alone szénakazlas romantikája némi nemű túlzással úgy eltünt, mintha sosem létezett volna.

A korábbiaknál kicsit szolidabb a hangszerarzenál, slágerekben azonban most sincs hiány.

A Television minden eddiginél jobban érezteti hatását.  (pl: a nyitószámként funkcionáló Kittens, vagy a Cinnamon Baby közepén/végén a gitárbaszás tisztára olyan, mintha egyenesen Tom Verlaine pengette volna ki magából.)

Az Instant Coffee Baby-t valószínűleg sosem fogja tudni letaszítani a trónról, Sophie-nak viszont erősen fel kell kötnie a gatyáját, mert bármelyik Susan Rode the Cyclone által vezetett támadás gólhoz vezethet, és ekkora nyomás mellett borzasztó nehéz lesz megfordítani a meccset.

The Wave Pictures - Susan Rode The Cyclone

Dehogynem. Meg egy amerikai hardcore punk galeri, valamint egy ausztrál hard rock különítmény, de legfőképpen egy  virginiai shoegaze alakulat, átláthatatlan zajfüggönnyel, szűnni nem akaró gitárzúgással, és ámulatba ejtően brilliáns pop dalokkal. És nem a 80-as évek végén járunk. De nem ám. Ez a történet 2003-04 körül, a nagyszerű Skywave feloszlása után kezdődött, amikor Oliver Ackermann úgy döntött, hogy inkább A Place to Bury Strangers néven zajong tovább, Paul Baker és John Fedowitz pedig "ceremóniamesternek" állt. A helyzet nem sokat változott, mondhatni minden maradt a régiben, azt leszámítva, hogy a dobos helyére automata ritmusszekció került.

Legújabb, Rocket Fire névre hallgató kiadványuk mától hivatalosan, és nem túl hivatalosan is elérhető. Sok csillagos cipőbámulás!

01 A Memory Is Better Than Nothing
02 The Girl in the Hand Me Down Clothes
03 She's My Yoko
04 Walk Towards the Light
05 Funny He Never Married
06 Except for Jennifer
07 People Think That We're Strange
08 My New Tattoo
09 If You Don't Want Me
10 Come Back to Bed
11 The Good Anarchist
12 All the Things You Are
13 You Freed My Spirit 

Shugo Tokumaru egy nagyszerű ember. Egy nagyszerű tokiói férfi ember, aki minden áldott nap Magnetic Fields-el kel, Sufjan Stevens-el delel, Brian Wilson-nal tart csendespihenőt és valamelyik Elephant Six kollektívás bandával nyugszik. Ha csaj lennék, bármikor szívesen számolgatnék vele rizsszemeket a Fuji árnyékában. Ciki, hogy még csak néhány órája ismerem?

Shugo Tokumaru - Port Entropy

Ismerős a fickó? Hát persze, hogy ismerős. Ő Walter Schreifels. Az ember, aki a 80-as, 90-es években gyakorlatilag minden második jelentős new york-i hardcore bandán (Youth Of Today, Gorilla Biscuits, Quicksand, Rival Schools, Moondog) végiggitározta magát. És tudjátok mit csinál most? Rádióbarát folk pop-ot játszik dobozgitáron. Ez majdnem olyan kemény, mintha GG Allin két színpadra szarás között, beállt volna a hit gyülekezetébe. Már a borító is döbbenetes, a tartalom pedig már már hihetetlen. Devendra Banhart LSD szagú dünnyögése némi nemű túlzással thrash metal ehhez képest. Ráadásul egyre jobban hasonlít Poniklo Imrére. Őrület milyen vicces világban élünk.

Walter Schreifels - An Open Letter To The Scene

A bónusz pedig egy olyan dal, ami egészen idáig rejtve volt a nagyközönség előtt.

So Cow - (I Wanna Go To the) Sugar Factory

Írtam egy komolyabb lélegzetvételű valamit az egyik kedvenc Twee Pop zenekaromról a The Flatmates-ről, de annyira kusza lett, hogy itt-ott én sem nagyon értettem miket hordtam össze. Úgyhogy ez most sztornó. Maradjunk annyiban, hogy a Primitives legpoposabb popja a Ramones legpoposabb punkjával vegyítve egyértelműen kiüti az összes pályatársat a nyeregből. Jelen esetben tehát nem csak testnevelésből felmentett kardigános fiatalok esetlen, naiv aranyosságáról van szó.  Ők valóban kurva jó dalokat írtak. Stúdióalbumuk sajnos sosem jelent meg, mert feloszlottak még mielőtt ez megtörténhetett volna. Az számtalan kislemez, és a két remek kompiláció (Love & Death, Potpourri) azonban óriási vígasz lehet azok számára, akik szerint a kötélmászásnál sokkal nagyobb muri gumicukrot majszolni Riff Randell-el.