Vajon hol voltam én 2011-ben, amikor a csaj/pasi duók meghódították a világot, a Marson? Nem az nem lehet, hiszen egyfolytában tudósítottam a gombamód szaporodó duettekről. Egy azonban valahogy mégis kimaradt. A Wardell nevű produkcióról, mindössze 1 órája tudok, pedig a kaliforniai testvérpár (ne tévesszenek meg senkit az árnyalatbeli különbségek, ettől ők még nagyon is tesók) éppen akkor debütált, amikor a Tennis, a Cults és a Summer Camp a csúcsra tört. Mentségemre szóljon, hogy a zenei blogoszféra nagy része pont úgy átsiklott felettük, mint én. Meg amúgy sem tud róluk valami sokat az internet. Ami többek között azért is fura, mert egy bizonyos Steven Spielberg nevű pacák az édesapjuk. Hát nem különös? Az ember azt gondolná, hogy ha valakinek ekkora sztár a faterja, kapásból stadionokban lép fel, és minden menő magazin címlapján ott díszeleg. Úgy tűnik, mégsem ez a helyzet. Sasharól és Theoról külön-külön persze baromi sokat lehet olvasni, de az együttesüket, mintha valami rejtélyes anonimitás övezné. A tavaly előtti debüt dal után el is tűntek egy időre, idén azonba újra kiadták és ha minden igaz még tavasszal megjelntetnek egy ep-t, jövőre pedig jön a nagylemez. Addig is itt a már említett Opossum című szerzemény, (egyetlen gitár sem szólt még ilyen klasszul idén). Valamint egy márciusi koncertfelvétel, amiből csak úgy toporzékol a 60-as évek. Bónuszként pedig egy Sasha Spielberg/Zooey Deschanel típusú danolászás. Talpig pettyesben nyilván, hogy máshogy.