Davey Jones Lost Boy névre hallgató egyszemélyes vállalkozásánál jobb próbababát keresve sem találhatnánk a pop zene legfrissebb világtérképén. Ez a new york-i "taknyos" gyakorlatilag bármit magára húzhat, - legyen az Pixies, (kurva sok Pixies) Jay Reatard, Chris Knox, Daniel Johnston, skizofrén punk szeletelés, faszlengetős indie, zabálnivaló hálószoba pop, vagy tejútrendszerben fogant sejtelmes bugyborékolás - minden baromi jól áll rajta. Zeneileg tehát csillagos ötös a produkció, de a hozzáállás is megérdemel egy misét. Kiadó nuku, stúdió nyista, csak egy Brian nevű haver van, pontosabban az ő konyhája telis tele hangszerekkel, plussz egy 4/8 sávos rögzítőegység, és egy "ceruza", amivel a borítóit rajzolja. Ennyi neki bőven elég ahhoz, hogy 2006 augusztusa óta, évente több kisebb-nagyobb terjedelmű hallgatnivalóval kápráztassa el a barátait. Na és persze engem, merhogy én a magam részéről teljesen belebolondultam. A dalaiba, a csináld magad attitűdbe, és az elképesztő humorérzékébe (ha épp nem egy hiperzseniális melódia megírásával van elfoglalva, akkor többnyire azzal szórakozik, hogy visszafelé játsza a dalait, vagy urambocsá Beatles, és Ramones számokat ad elő kurva lassan) egyaránt. Nem is értem, miért nem csinált még sztárt belőle a blogtársadalom...

BÖK

Baráti jótanácsként mondom, hogy a "Circa 91" és az "1991" című lemezekkel kezdjétek az ismerkedést. Aztán jöhet mondjuk egy korábbi darab a "Tascam Tapes" személyében. A többit rátok bízom.