Krems-ről annyit, hogy helyes kis város, van egy vérfarkasuk, a kihalt focipályákon szarvasok legelelésznek, megszámlálhatatlan mennyiségű récével rendelkeznek, több templomuk van, mint kocsmájuk, (az egyikben lehet dohányozni, és sört fogyasztani),  valami okból kifolyólag kizárólag 20 év alatti, illetve 30 év fölötti lakosok lakják, finom a fagyijuk, van egy nagyon szép váci utcájuk, egy majdnem annyira csodás andrássy útjuk, egy megközelíthetetlen váruk és egy nagyon geci frau nénijük. A nappali és az éjszakai hőmérseklet között pedig legalább 30 fok különbség van. Ennyit a városról, lássuk milyen volt a fesztivál.

Mirror/Dash

Thurston Moore és Kim Gordon gitár pilinckázós no wave vállalkozása. Érdekes volt szem és fültanúja lenni annak, hogy mennyi rendellenes hangot lehet kicsikarni két száraz hathúros fadarabból. 20 perces előadásuk alatt legalább 10 vadonat új, eddig ismeretlen hangskálával ismerkedhetett meg a mélyen tisztelt hallgatóság.

Fennesz

Egyszer már volt szerencsém idehaza Ausztria legismertebb zajkomponistájához, de semmire nem emlékszem a produkcióból. Mivel azonban kitartó és legfőképp kíváncsi természetű ember vagyok, úgy gondoltam, hogy teszek vele még egy próbát. Az eredmény sajnos ugyanaz volt. Néhány hömpölygő hangfoszlányon, és a negyed órán belüli távozásunkon kívül nem sok minden maradt meg bennem.

Sonic Youth

Utoljára talán 2004-ben a Sick of it All A38-as koncertjén fordult elő velem, hogy mit sem törődve testi épségemmel, a tömeg kellős közepébe vetve magam másfél órán keresztül rúgtam, ütöttem, csíptem haraptam, mint egy felbosszantott  hiperaktív eukaliptusztól megvont koala. Sajnos, vagy nem sajnos manapság  már kicsit öregnek érzem magam ahhoz, hogy részeg tinik verjenek hülyére egy heringes dobozban. 2009. április 22-én a krems-i halle 1-ben azonban valami újra előtört belőlem. Fél 11 körül a színpdra lépett 4 korosodó noise rocker, Mark Ibolddal a Pavement basszerosával kiegészülve, belőlem pedig azonnal előbújt az Egelsee városát rémületben tartó vérfarkas.

De, hogy az istenben maradt volna bennem, amikor a "Skizofrén" kezdés után rögtön az arcomba harapott a Confusion Is Sex legvérmesebb darabja a The World Looks Red, majd egyszercsak az  ölembe pottyant a Daydream Nation fele. Silver Rocket is volt bassza meg!!!!!!!!!!!!! Értitek?????????? Silver Rocket!!!!!!!!!!!!!!!! Pedig nem is volt szülinapom. A Kool Thing alatt ért sokkhatás kutya pöcse volt ahhoz képest, amit ez alatt 3 és fél perc alatt éreztem. Huhhhh........

Mindeközben szép sorban napvilágot látott egy csomó klasszikus (Tom Violence, 100 %, a már említett Kool Thing, Brother James) Érdekes módon a Dirty utáni időszakból semmi nem került terítékre, ami valjuk meg nem olyan nagy baj. Nem mintha bármi bajom lenne a Washing Machine-el, a Murray Street-el, vagy Sonic Nurse-el. Sőt a Rather Ripped-et is kurvára bírom, de lássuk be, mégiscsak az 1992 előtti időszak volt a legzseniálisabb a zenekar életében. A hamarosan megjelenő (június 6.) The Eternal-ról azért eljátszottak néhány nótát. Szám szerint négyet, amiből én csak 2-őt fogtam fel, mert az egyikre azt hittem, hogy valami feldolgozás, egy másikra pedig ráhalucináltam az Incinerate-et. Nem tudom miért, amikor olyan nagyon nem is hasonlítanak egymásra. Igaz, ez valamikor az előadás vége felé történt, amikor már egyáltalán nem voltam beszámítható állapotban.

Szóval elképesztő setlist-et kaptunk, nem is tudom mivel érdemeltük ki. Kb százmillió koncert lehet a hátuk mögött, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy sikerült belecsöppenünk az egyik legjobba. Az egész olyan volt, mintha nem is turnén lennének, hanem valamiféle európai vakáción, ahol két múzeum látogatás között az múlatják az időt, hogy felrobbantanak néhány stadiont. Marha érdekes volt az is, hogy a rendes játékidőben szinte teljesen hanyagolták a perceken át tartó zajongást. Egy-két nóta ezáltal jóval rövidebb volt, mint amilyen valójában. De lehet, hogy csak nekem tünt így. A záróakkordként aposztrofált amúgysem túl rádióbarát Expressway to Yr Skull végén azért kaptunk a disszonanciából rendesen. Tizenöt percnyi szünni nem akaró hömpölygő hangáradat következett, amibe komolyan mondom sokkal jobb volt vérző lábbal, fájó végtagokkal, izadtan, büdösen megmártózni  mint egy kád forró vízbe. KÖSZÖNJÜK!!!

Goblin

Először is hmmm. Igen hmmm, mert ezidáig csak annyit tudtam róluk, hogy olaszok, prog rock-ban utaznak és annak idején egy csomó horrorfilmnek ők szerezték a zenéjét. Ennél persze lehet, hogy nem is kell több információ, ahhoz valaki őrült módon rajongjon értük, vagy éppen abszolut ne mutasson irányukba érdeklődést.

Én az utóbbiak táborát erősítettem, mert a felsorolt stílusok közül egyikért sem rajongok túlságosan. Ehhez képest szuper jól éreztem magam a krems-i minarista templomban tartott miséjükön. Marha szórakoztató volt, ahogy ezek talján öregfiúk, rendkívül jó hangulatban, teljes beleéléssel nyomatják a kb 6 szintetizátorral felvértezett  zombi rockjukat, még úgy is, hogy egyedül a Holtak hajnalának főcímdalát sikerült felismernem a repertoárból.

Black Dice

Eljött a pillanat, amikor a tömény áradozást némi ócsárlással kell megszakítanom. Anyázni nem fogok, mert ez a produkció annyira rossz volt, hogy az ész nélküli ordenáré káromkodás nem sokat változtatna a dolgokon. Valaki igazán elárulhatná, hogy miről szól ez az egész, mert szerintem ez nem más, mint néhány unatkozó ének-zenéből csúnyán megbukott, digitális technikából azonban folyton brillírozó amerikai tinédzser degenerált jófejkdése. Azon kívül, hogy elképzeltem ahogy a bitek összeverekednek az elektronikus kütyük kimenete és a hangszórók bemenete között lévő úton, semmi szórakoztatót nem találtam benne. Nem is értem, miért nem szaladtam el visítva az első 5 perc után, amikor a testi épségem is erősen veszélyeztetve volt. De tényleg, mert bár nem rendelkezem ehhez hasonló laza tokaszerkezettel, néha komolyan mondom úgy éreztem, hogy mozog a bőr az arcomon. Annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy a koncert minden egyes pillanatát jól az eszembe véssem. Elképzelhető, hogy ezzel sikerült megadnom a kérdésemre a választ???

Butthole Surfers

Túlzás lenne azt állítani, hogy vért, vizeletet, és székletet vártam 2009-ben a földkerekség legpenetrább együttesétől, de abban azért bíztam, hogy meglehetősen gusztustalan lesz az előadás. Ehhez képest egy vérprofi rock koncertet kaptam, és  egy pózerkedő, light colát szürcsölgető Gibby-t.

Mégsem éreztem magam átverve, mert a koncert tényleg klassz volt, kurva jól szólt, a set list-el sem volt különösebb probléma (leszámítva azt, hogy a pöcsös ep és a 82-es demo teljes mértékben hanyagolva volt.) A kezdés után néhány perccel pedig csak elnyomott egy cigit a karján ez a ronda féreg , a végén pedig volt egy kis gitárrugdosás. Úgyhogy végülis jó volt ez, csak a hányásszag hiányzott borzasztóan belőle.

Sunset Rubdown

Végig az járt a fejemben ezeknek a láthatóan lelkes ifjú titánoknak a koncertje alatt, hogy az egész olyan, mintha egy progrock csapat Killers szerű langyi indie rock-ot játszana. Ahhoz képest, hogy mennyire utálnom kéne az ilyesmit, nem volt olyan rossz. A vége felé azért már eléggé untam, úgyhogy gyorsan kiszaladtam a merch pulthoz a Crooked Rain-ért, nehogy valaki elhappolja előlem.

Spiritualized

Na most vagyok bajban. Legalább egy A4-es oldalnyi szöveget kéne írnom erről a koncertről, de sajnos velük kapcsolatban sosem tudok egyetlen épkézláb mondatnál többet összehozni. Vagy még annyit sem. Most is csak ilyenek jutnak eszembe, hogy szép, szívszorító és hasonlók. Csak álltunk két méterre a színpadtól, és elképedve figyeltük ahogy Jason Pierce két testes afro hölgyemény kiséretében hol a felhők tetejére ülteti Soul on Fire típusú dalaival, hol pedig heves bólogatásra készteti You Lie You Cheat / Come Together szerű szerzeményeivel a közönséget.

Ennél többet most tényleg nem tudok kipréselni magamból, pedig marhára szeretném, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Pedig a Walkin' With Jesus személyében még egy Spaceman 3 számot is kaptunk, de akkor sem megy. Bocsi....

Yo! Majesty, MEN, Koko von Napoo, Prick Your Finger

Az utolsó napon ellepték a várost a leszbikusok és a feministák, úgyhogy ágyékunkat marokra fogva  csupa "férfigyűlölő" lánybandával kellett szembenéznünk. A felsorolt előadók közül a két kövérkés néger leányzó alkotta hip-hop csapatra a Yo! Majesty-re voltunk leginkább kíváncsiak. Főleg az furdalta az oldalunkat, hogy vajon tényleg levetkőznek e anyaszült meztelenre. Ilyesmi ugyanis elég gyakran megesik velük. Velünk azonban sajnos csak annyi esett meg, hogy végig szenvedtük egy hihetetlenül szar DJ vidéki proli diszkót idéző lemezpörgetését. Egy idő után kezdtük azt hinni, hogy nem jöttek el a csajok, de az információnál megnyugtattak minket, hogy nem marad el a program. Így is történt, egyszer csak a színpadra léptek, de olyan rossz volt, hogy 5 perc után kénytelenek voltunk menekülő pozíciót felvenni. Ami sajnos úgy néz ki, hogy kurva nagy hiba volt...

A kihagyott pucérkodás alatt átballangtunk a másik terembe, itt zajlott ugyanis  a fesztivál egyik legdegeneráltabb produkciója. (Prick Your Finger) Két szénaboglya fejű lány, egy harmadosztálybeli angol focicsapat vezetőedzőjére hajazó kopaszodó, ballonkabátos, térdzoknis fószer, és egy magnószalagot csévélő digitális rokka.

Mást ehhez nem igazán tudok hozzáfűzni.

Szóval miután befejezték a rapperek, jöttek a popperek. A MEN nevű trió lépett a színpadra, ami nem más, mint a Le Tigre bajszos feminista gitáros fiúlányának homoszexuális electro pop csapata. Alapjában véve nem igazán élem az ilyesmit, de a sok zajközpontú őrültség után kifejezetten jól esett rájuk lötyögni egyet. 

Az est fő atrakciója előtt még belenéztünk a Koko von Napoo produkciójába. Ilyen kedvesen béna new wave szerűséget játszottak. Egy idő után azonban sajnos a bénaság felülkerekedett a kedvességen, úgyhogy ennek sem vártuk meg a végét.

The Raincoats

Kénytelen voltam őket különválasztani a többi csajos produkciótól, mert amíg a legtöbb lány együttes azt bizonygatta, hogy a szebbik nem képviselői sokszor jóval abnormálisabban viselkednek hím nemű embertársaiknál, ez a három lassan nagymama korba lépő hölgyemény életem talán legcukibb koncert élményével kápráztatott el. Utoljára Pipettes-en fordult elő velem, hogy az első hang után bekövetkező széles mosoly az utolsó akkordig odafagyjon az arcomra. Szerintem még a koncert után egy órával is csak vigyorogni tudtam. De tényleg. Olyan volt, mintha valami különös szájzárat kaptam volna, vagy ilyesmi. Ráadásul Gina Birch fekete alapon fehér pöttyös ruhában volt!!!

Hát kell ennél több a boldogsához. Nem. Na jó lehet, hogy kell. A tökéletességhez legalábbis annyi biztosan, hogy a három grácia is jól érezze magát, és ne csak a megjelenésükkel vegyék le az embereket a lábukról, hanem az itt-ott reggaa-be hajló, néha a 60-as évek leánypopját idéző, tüneményes post punkolásukkal is. És mindez megtörtént. Naná hogy volt Fairytale In the Supermarket, meg No Side to Fall In, meg egy csomó minden más az első két lemezről. Bajban igazából akkor voltam, amikor a későbbi korongok kerültek terítékre. Azokat ugyanis nem igazán ismerem. De bepótoltam a hiányosságot, és rájöttem, hogy például az 1996-ban kiadott Looking in the Shadows is kurvára zseniális. Nem is értem, miért nem foglalkoztam idáig vele, amikor egy rakás olyan  tökéletességgel van teletűzdelve, mint a koncerten is előadott Don't Be Mean. Tessék erősen a refrénre koncentrálni. Én azonnal meghaltam, amikor meghallottam.

Sajnos ennek annyira szar lett a minősége, hogy kénytelenek lesztek meghallgatni az eredeti verziót is.
 

Az volt a legszebb az egészben, hogy lerítt róluk a boldogság és tényleg marhára élvezték a bulit. Táncoltak, mosolyogtak, egyáltalán nem volt fáradt, vagy unott az előadás. Jó mondjuk nem ugráltak úgy, mint egy 10 éves kislány a Balatonba (leszámítva a hegedűs hölgyet, mert ő bizony néha olyan mozdulatokat lejtett, amit bármelyik bakfis kiscsaj megirigyelt volna.), de így is marha intenzív volt az előadás. Úgyhogy le kalappal, de nagyon. Szép volt csajok!!!

Néhány dolgot elfelejtettem, de már nincs kedvem megkeresni a helyüket, úgyhogy csak röviden:

C.L.U.E.: valami rock zenére különböző formájú térbeli testeket tologatott egy pucér lány. Fényképezni sajnos nem tudtam, mert béna voltam.

Anat Ben David: A Chicks on Speed egyik csibéjének, Peaches finomabb oldalát megidéző electro akármicsodája. Egész jó volt.

Chrome Hoof: Tufa indusztriál metálra ufók táncoltak egy templomban. Fél óra tömény röhögés. Zseniális volt. 

Kész, vége, végkövetkeztetés nincs, mert kurvára elfáradtam a rengeteg gépeléstől.