2009. február 4-én 45 éves korában elhunyt Steve Dullaghan a The Primitives basszusgitárosa.

Két okból is szörnyű ez a hír. Először is azért, mert meghalt. Másodszor pedig, mert ilyen borzalomas dolognak kellett történnie ahhoz, hogy egyáltalán megemlítsem a zenekart. Komolyan mondom nem is értem, hogy lehetséges ez. Írkálok itt összevissza mindenféle ma született taknyos bandáról, és egy szót nem szólok a 80-as évek egyik legüdítőbb jelenségéről.....

Abban az időben, amikor a The Jesus and Mary Chain zaj popja csupán fülsértő maszatolásnak tünt, és a  Heart of Glass volt az egyetlen Blondie szám amit ismertem, továbbá fogalmam nem volt a Twee Pop létezéséről, ott lapult egy Lovely című lemez a rengeteg Beatles és Queen kiadvány között, amely nap mint nap ki volt téve Tesla típusú lemezjátszom gyötrelmeinek. Én pedig csak hallgattam, hallgattam ezt a gyöngyszemet egészen addig, amíg Tesla típusú lemezjátszóm egy komolyabb sebet ejtve rajta ki nem végezte szegényt. 

Ebből az egészből pedig semmi nem igaz, (persze szép lett volna, ha mégis az), leszámítva a popkultúrális utalásokat (Beatles és Queen nélkül), mert azokkal gyakorlatilag körül is írtam, hogy miféle muzsikáról van szó valójában. Egy "primitív" matematikai példálval élve tehát JAMC + Blondie + Twee Pop = Primitives. Fincsi összetevők nemigaz? A végeredmény pedig annyira tökéletes, hogy sokszor minden alkotóelemét felülmúlja. És ez nem puszta elfogultság, hanem a valóság. Példa: hiába tartoznak a legzseniálisabb szerzőpárosok közé a Reid tesók, olyan dalt, mint a Lazy, vagy a Laughing Up My Sleeve maximum álmukban tudtak volna írni. A Crash-nél, pedig legfeljebb az X-Offender menőbb albumkezdő nóta.

Ez az a pont, ahol muszáj megjegyeznem, hogy a banda énekesnője Tracey Tracey csak egy apró hajszállal marad el Debbie Harry kúlságától.

Két nagyszerű kiadvány, a már említett Lovely és a korai kislemezeket magábafoglaló Lazy 86-88  után valamicskét lassult a tempó (az alábbi videóra mondjuk ez pont nem igaz, de ez most mindegy) és kicsit háttérbe szorultak a fátyolos shoegaze elemek. Maradt azonban a csilingelő gitárpop és a hibátlan slágerek, valamint egy-két, az eredetinél mindenképp szuperebb feldolgozás.

És itt nagyjából véget is ér a történet. 1991-ben a Gallore megjelenését követően a zenekar feloszlott. Szerintem a lehető legjobbkor döntöttek a különválás mellett, mert 3 tökéletes sorlemez, egy még tökéletesebb kompiláció és egy rakás hibátlan single után a csendes visszavonulás a lehető legbölcsebb dolog, amit egy zenekar tehet.