Néha előfordul, hogy bekattanok, és napokon keresztül kizárólag egyetlen zenekar lemezeit hallgatom. Meg mondjuk a banda közvetlen közelében lévő "családi vállalkozások" korongjait. Jelen esetben a Throwing Muses-t érte ez a megtiszteltetés. Róluk már biztos meséltem korábban, illetve tutira felhoztam egyszer kétszer a nevüket vonatkozási alapként. Nincs most kedvem végig menni a zenekar pályafutásán, agyon elemezgetni a lemezeiket, csak eszembe jutott valami velük kapcsolatban, amit muszáj kiadnom magamból.

Szóval lehet, hogy az én hülyeségem az egész, de valamiért úgy érzem, hogy sosem kaptak elég figyelmet, ebből kifolyólag pedig a nekik járó tisztelet is jócskán elkerülte őket. Mindez azért érthetetlen számomra, mert két olyan csaj is játszott a bandában (Kristin Hersh és Tanya Donelli), akiket vélemyényem szerint simán egy lapon kellene említeni Kim Deal-el vagy Kim Gordonnal. És ez tényleg így van. Gondoljunk csak bele, a Breeders-t például Kim és Tanya alapította közösen. Ehhez képest Donelli neve gyakorlatilag ismeretlen a köztudat számára. Erre felé legalábbis biztosan. Életemben talán két olyan emberrel találkoztam, akik elismerték a TM munkásságát. Pedig egy olyan együttes, amely az alábbihoz hasonló nótákat kisujjból rázta ki, jóval nagyobb elismerést érdemelne.

Nyilván a fent említett furaságból adódik az is, hogy a tagok Muses melletti formációinak elismerési szintje is a földet veri. Ez legalább annyira bosszantó számomra, mint az "anyazenekar" alulértékeltsége. Ott van pl. Tanya és Gail Greenwood (L7) közös projectje a Belly. Mindkét lemezük a hibátlanság határát súrolja. Lehet, hogy sosem érik utól a Breeders kiadványokat, de amíg világ a világ, 100%, hogy ott fognak loholni közvetlenül a nyomukban. 

(Ilyen szintű ömlengés mellett azért illik megemlíteni azt is, hogy a hölgyemény szóló munkásságá sajnos inkább felejthető kategóriába tartozik.) 

Tovább fokozva a dolgokat, természetesen Kristin Hersh sem maradt ki a nyavajgásból. Nála eredetibb hangú énekesnővel még sosem találkoztam. (ezt is említettem korábban). Mint egy jóságos boszorkány - vagy valami olyasmi -  aki megírta a földkeregség egyik legszebb dalát. Aki ismeri, tudja miről beszélek, és abban is biztos vagyok, hogy legalább egyszer elbőgte magát rajta. Aki mást állít, azt valószínűleg egy korhadt tönkkel áldotta meg az ég fül helyett, a szíve helyén pedig egy zsák szar van. Vagy egész egyszerűen hazudik.

És ha már szóba került Kristin, nem mehetünk el napjaink egyik legszuperebb rock csapata az 50 Foot Wave mellett sem (róluk is volt már szó). Én általában utálom, ha egy nő ordít. A csajos punk bandák közül is csak azokat kedvelem, akik megfelelő mennyiségű rágógumival ízesítik a keménykedést. Az ilyen lányos kiabálásnak általában visítozás, vagy erőtlen nyekergés a vége, esetleg hörgés, de az még az előbbieknél is idegesítöbb. Hersh kisasszony viszont úgy "örjöng", ahogy senki. Olyan erő van a hangjában, hogy bármelyik felbőszült férfi gyűlölő csajmetál bandát falhoz veri visszakézből. És hát zeneileg is tökre érdekes dologról van szó. Meg sem próbálom körülírni, a végén úgy is belesülnék.

Ennyit a kesergésről, ami mégegyszer mondom, elképzelhető, hogy teljesen alaptalan volt. Aki pedig kedvett kapott a Throwing Muses-hoz, elcsípheti őket Primaverán.

Tanya lábaira pedig szándékosan nem tértem ki. Pedig akartam, de azért az már tényleg túlzás lett volna.