Az első és legfontosabb, a Bukfenc fiúk 8 év után megjelent új nagylemeze, aminél szupibb magyar album már tuti nem fog megjelenni idén, sőt valószínűleg jövőre sem. Klasszak a szövegek, a zene továbbra is a pop punk és a dallamos indie rock határán fickándozik és olyan pöpecül szól, hogy nemzetközi szinten is simán megállná a helyét.

A többi már így vagy úgy szóba került, úgyhogy azokról most nem locsogok.

Negative Approach

Ultra brutál varacskos hőbörgés. Kb mintha egy black metal banda játszotta volna a detroiti hc alapvetéseket. Fogalmam sincs, miért akar a nagypapa korú John Brannon keményebbnek tűnni a huszonéves énjénél. Fele ennyi röfögéssel is elhittem volna neki, hogy még mindig vagány csávó. Fél órát azért a bőven megért a buli. A Nothingnak pedig marhára örültem.

Circle Jerks

Gondolatban elővettem a kördeszkámat és csak róttam a köröket L.A. végelláthatalan betondzsungelében. Közben betörtem néhány kirakaot, pofán vágtam egy hitlerbajszos törpe mócsingot és megittam egy hordó sört.

Descendents

Utoljára talán valamelyik Pixies koncerten üvöltöttem annyit, mint a kaliforniai pop punk úttörők első budapesti klub koncertjén. Tisztára úgy éreztem magam, mintha egy South Beach-i gimi tornatermében örjöngenék a 80-as 90-es évek legkirályabb kali punk slágereire, pedig a Dürer kertben voltam, ahol 60 + os arcok tolták az arcomba a Myage-et, a Silly Girl-t, a My Dad Sucks-t, az I Wanna Be A Bear-t és még vagy 25 punk/hc himnuszt. Milo néha kicsit talán nehézkésen mozogott, de szerintem ez senkit sem érdekelt. Próbálja valaki utána csinálni ennyi idősen. 62 évesen én valszeg annak is örülni fogok, ha egyedül kitalálok a budira.

Megjelent két új Somersault Boy dal. Tök jó mindkettő. HURRÁÁÁ!!! Ha minden igaz lemez is lesz. JUHÉÉÉ!!! És persze koncert is. ÉLJEEEN!!!

Olyan csodálatos lett a ki nem adott dalokból összeállított új Chills lemez, hogy a bőgés kerülget. Szörnyű, hogy Martin Phillips nem élhette meg a megjelenést. :(((((

Ezen a héten mindenki az új Transistors lemezre léggitározik, bólogat és táncol, mert aki nem így tesz, azt irgalmatlanul kipicsázom.

Úton az új Bob Mould lemez. R!emélem pont olyan dögös lesz, mint az előző három.

Kurvára múlik az idő, ahogy mondani szokás. Amikor először láttam Stephen Malkmust élőben, az idősebbik lánya, Lottie még csak 3 éves volt, napjainkban pedig már zenekara van és dalokat ír, melyek közül kettőt nemrég elérhetővé tett a legnépszerűbb streaming oldalakon. Picit tartottam tőle, hogy ő is beáll a langyi folktündérek közé vagy urambocsá auto tune-nal (ezt még leírni is undorító) rohasztja szét az agyamat, de szerencsére nem esett messze az alma a fájától. Kellemes, gitározós, klasszik indie rock-ról van szó mindkét esetben.

Mindkettő olyan, mintha a Téli napsütés shoegazesített változata lenne.

Íme a harmadik dal a március 14-én megjelenő új Throwing Muses lemezről, ami bennem továbbra is olyan érzést kelt, mintha egy Kristin Hersh album lenne készülőben.

Egy ausztrál gnóm órák óta felturbózott Kinks, Beatles és Rolling Stones dalokkal terrorizál. A fejemet már letépte és a dobhártyáimat is szétlyuggatta, most pedig a végtagjaimra pályázik.