30 év után bassza meg és kurva jó! Ráadásul koncertek is lesznek, igaz egyelőre csak Londonban és New Yorkban.

Hiába az ocsmány, nyálkás őszi időjárás, a mai nap így is csodálatos, mert két szuper twee pop lemez is napvilágot látott. A skót tini tesók alkotta The Cords debütálása úgy idézi meg a Talulah Gosh legszebb pillanatait, hogy attól nem csak nekem lábadt könnybe a szemem, hanem valószínűleg Amelia Fletchernek is. Nyilván nem véletlen, hogy az általa működtetett Skep Wax Recordsnál jelent meg az album.

A dán Josie kicsit karcosabban közelítette meg a műfajt. Talán a Tiger Trap pörgős cuddlecore-ja áll hozzájuk a legközelebb., de a Talulah Gosh és a Shop Assistants is eszünkbe juthat róluk.

Mostanában totál elemrültem a finn popzene bugyraiban és meglepődve tapasztaltam, hogy északi nyelvrokonainknál a nyulaknál is gyorsabban szaporodnak a Litku Klemettire emlékeztető zenekarok. Olyasmi lehet ez náluk most, mint a 2000-es években a Kispál klónok támadása a hazai popzenében. Idén például már 3 ilyen lemez jelent meg. 10 évre visszamenőleg pedig még vagy egy tucat. Készítettem egy folyamatosan bővülő spotify playlistet, ahol mindenki beléjük szerelmesedhet.

Az új Lemonheads lemez sajna elég fosóka lett, de ha már klasszikus indie rock, a Hüsker Dü dallamosabb énjét továbbörökítő Moving Targets (akikről amúgy azt sem tudtam, hogy még léteznek) kiadott egy tök jó albumot idén.

Annie Sparrows a The Soviettes egykori énekese nem igazán tudta eldönteni, hogy Panel nevű legújabb zenekarával post-punkot játszon avagy klasszikus indie rockot, úgyhogy csinált egy olyan lemezt, amin mindkét stílus egyenlő arányban jelen van.

Fűrész gityós dánok.

Texasi cukiság cunami.

Massachusetts-i habos-babos.

A végére pedig egy édi-bédi los angeles-i homárkodás, ha már úgyis nyakunkon a pride.

Közel 20 év után kigurult egy új Heavenly kislemez. Az A-oldalon egy szuper cuki saját dal kapott helyet, a B-én pedig egy The Only Ones feldolgozás, ami szerény véleményem szerint ezerszer jobb, mint az eredeti. Jövőre állítólag nagylemez is lesz.

Az első és legfontosabb, a Bukfenc fiúk 8 év után megjelent új nagylemeze, aminél szupibb magyar album már tuti nem fog megjelenni idén, sőt valószínűleg jövőre sem. Klasszak a szövegek, a zene továbbra is a pop punk és a dallamos indie rock határán fickándozik és olyan pöpecül szól, hogy nemzetközi szinten is simán megállná a helyét.

A többi már így vagy úgy szóba került, úgyhogy azokról most nem locsogok.

Negative Approach

Ultra brutál varacskos hőbörgés. Kb mintha egy black metal banda játszotta volna a detroiti hc alapvetéseket. Fogalmam sincs, miért akar a nagypapa korú John Brannon keményebbnek tűnni a huszonéves énjénél. Fele ennyi röfögéssel is elhittem volna neki, hogy még mindig vagány csávó. Fél órát azért a bőven megért a buli. A Nothingnak pedig marhára örültem.

Circle Jerks

Gondolatban elővettem a kördeszkámat és csak róttam a köröket L.A. végelláthatalan betondzsungelében. Közben betörtem néhány kirakaot, pofán vágtam egy hitlerbajszos törpe mócsingot és megittam egy hordó sört.

Descendents

Utoljára talán valamelyik Pixies koncerten üvöltöttem annyit, mint a kaliforniai pop punk úttörők első budapesti klub koncertjén. Tisztára úgy éreztem magam, mintha egy South Beach-i gimi tornatermében örjöngenék a 80-as 90-es évek legkirályabb kali punk slágereire, pedig a Dürer kertben voltam, ahol 60 + os arcok tolták az arcomba a Myage-et, a Silly Girl-t, a My Dad Sucks-t, az I Wanna Be A Bear-t és még vagy 25 punk/hc himnuszt. Milo néha kicsit talán nehézkésen mozogott, de szerintem ez senkit sem érdekelt. Próbálja valaki utána csinálni ennyi idősen. 62 évesen én valszeg annak is örülni fogok, ha egyedül kitalálok a budira.

Megjelent két új Somersault Boy dal. Tök jó mindkettő. HURRÁÁÁ!!! Ha minden igaz lemez is lesz. JUHÉÉÉ!!! És persze koncert is. ÉLJEEEN!!!