Ugye nem én vagyok az egyetlen ember a földön, aki ma hallotta előszőr az első The Shins lemezt???

Mármint nem az Oh, Inverted World-öt, hanem a When You Land Here, It's Time to Return-t. Azt a lemezt, amit Mercer-ék akkor rögzítettek amikor még Flake Music néven ténykedtek. Képet be sem merek szúrni róluk (legfeljebb csak a borítót), mert tuti elbasznám és valami tavalyi fotóval villognék, miközben már lassan másfél évtizede megszüntek létezni. Kész szerencse, hogy Nick Hornby "bevalotta nekem" a minap, hogy annak ellenére, hogy Dickens az egyik kedvenc írója, majdnem 50 volt, amikor először olvasta a David Copperfield-et. Ily módon asszem nekem sincs okom szégyenkezni. Ez azért elég megnyugtató.

Így indul a lemez, ilyen kibaszott zseniálisan. (persze rajtam kívül ezt nyilván mindenki tudja, de azért leírom) És ilyen is marad végig, ilyen kibaszott zseniális. Ha jól sejtem akkoriban a Built to Spill volt a legnagyobb ihletforrás számukra, és nem a Beach Boys. Illetve a Weezer, de ezt már tényleg csak félve írom le. Mondjuk a Weezer-re meg a Beach Boys volt óriási hatással.  Na mackó, ebből keveredj ki.

A későbbi anyagokhoz képest elsőre talán kicsit kiforratlannak tűnhet, de egyáltalán nem az. Én legalábbis nem így fogalmaznék. Valójában egy meseszép útkeresés van szó, ahol a hagyományos kvintelős college rock dalok legalább akkora számban vannak jelen, mint a csilingelő gitár pop, vagy az ezeket összekötő, illetve az egész lemezt borzasztó ügyenesen össztartó címnélküli lo-fi etüdök. Ráadásul mintha az  időre is különös hatással lenne. Mármint annak múlására, mert miközben hallgatja az ember, olyan mintha megállna. Fizikailag persze örült gyorsan elrohan, hiszen mindössze fél óráról van szó, de valahogy mégis amíg szól, a percek egész egyszerűen tapodtad sem akarnak mozdulni. Szóval csak óvatosan vele, mert ha "beloopolod" a lemezjátszódon, hétszentség, hogy  nem érsz oda sehova időben.

Annak tükrében, hogy tényleg csak néhány órával ezelőtt hallottam először, kicsit talán merész lesz, amit most mondani fogok, de nekem van pofám az ilyesmihez, szóval kimondom. Ez a lemez simán ott lohol az Oh.. , és a Chutes... nyomában, a Wincing...-re pedig ha nem is mérföldeket, de métereket ver.