CSAKHOGY ITT VAGY A KUTYAÚRISTENIT!

Bő egy évnyi tötymörgés után végre napvilágott látott a The Manhattan Love Suicides második nagylemeze. El sem tudjátok képzelni mily idegörlő volt kivárni ezt a pillanatot. Jó néhányszor végighallgattam már, de még mindig alig hiszem el, hogy az időtlen időkön át tartó hitegetés mostanra füllel érzékelhető matériává változott. És micsoda matériává! A 60-as évek csajpopját idéző mézédes vokálok mögött úgy kerregnek a hallószerv szaggató fűrészgitárok, mintha a waiblingeni Stihl gyárban eszkábálták volna össze őket. Kész őrület, hogy miközben a szívbemarkolóan szép énektémákon nyargalunk, észre sem veszzük, hogy a dobhártyánk dalról dalra egyre homorúbb lesz. A lemez végére pedig csupán egy rojtosra nyiszált lebernyeg marad belőle. Mindez ráadásul totál fájdalommentesen megy végbe. Komolyan mondom, ezt a csodát az orvostudományban is alkalmazni kéne. Számomra is lényegesen elviselhetőbbek lettek volna a megpróbáltatások, ha  annak idején Pifkó doktor úr a Reid tesók által kifundált zajközpontú popzenét hívja segítségül a bal fülem felszúrásához, és nem egy kurva nagy kötőtűre emlékeztető fémdarabbal hasítja szét a dobhártyámat.