Törpe méretű sörök fogyasztásával múlatni az időt a Szajna parton egy rakás buzi társaságában kurva menő dolog. Egészen addig, amíg életed egyik legjobban várt koncertjét el nem baszod vele.

Néhány utcával lejjebb egy bizonyos Jonathan Richman csak arra várt, hogy eljátszhassa nekünk az I'm a Little Dinosaur-t, az Ice Cream Man-t, vagy urambocsá a Pablo Picasso-t. Mi is erre vártunk, az "előzenekar" senkit nem érdekelt. Éppen ezért csak 1 órával a "kapunyitás" után tántorogtunk az eseménynek helyt adó Café de la Danse-hez. A teremből kiszűrődő francia karattyolás arra engedett következtetni, hogy még van időnk egy gyors slozira. Hát kurvára nem volt. Ahogy előzenekar sem. Tommy Larkins ugyanis nem a bemelegítésről gondoskodott. Ő Ricsi bácsi dobosa, csak mi erről nem tudtunk. A francia karattyolás pedig Jonathan-től származott, mivel volt annyira jófej, hogy az átkötő szövegeket íly módon prezentálja. Sajnos lófasznyi idő sem volt már a végkifejletig, ezért sok mindent nem tudok mondani. Egy biztos, akárhányszor a mikrofonhoz lépett, úszott a terem a kacagásban. Mi is, pedig egy kukkot nem értettünk belőle. De talán nem is kellett. Bőven elég volt  nézni, hallgatni ezt a végtelenül kedves, mosolygós, kissé talán bolondos uraságot. Néhány perc volt az egész (ennyi jutott nekünk) de az olyan őszinte, amihez foghatóval én még a büdös életben nem találkoztam.

Az előbbi sokktól kicsit felbőszülve egy villámgyors telefonos segítség után kiderítettük hol játszik aznap este a Thermals, majd kerestünk egy térképet, és kb fél perc böngészés után hihetetlen módon egyszerre bőktünk rá a kérdéses utcára. Metro, aztán kb fél óra séta és meg is volt a hely. A kérdés csak az volt, hogy tart e még a koncert. A választ, a bejáratnál álldogáló hatalmas termetű biztonságiőr adta meg, ami sajnos elég elkeserítő volt. Az utolsó banda játszik - mondta. Mi erre látványosan elszomorodtunk, ő pedig bengedett ingyen. Azért ez így nem volt rossz kárpótlás, főleg, hogy még 8 szám hátra volt a buliból. Köztük egy csomó alapslágerrel (A Pillar of Salt, Now We Can See, Test Pattern a ráadásban a Sonic Youth 100%-jának őrületes feldolgozása...) Sokkal jobbak élőben, mint lemezen. A kevésbé ismert dalok is akkorát ütöttek, mint egy álmából felvert, barnamackó. A klub is tökéletes volt a szeánszhoz. Egy dög nagy színpad valószínűleg kivégezte volna őket, de a Point Ephémère 200-300 főt befogadó, zseniálisan megszólaló űrtartalma tökéletes biztonságot adott nekik. Tánc volt nagyon. Katy Foster pedig tényleg őrült cuki jelenség.

PIXIES

Ömlegjek? Nem fogok. Fényezze magát inkább Frank Black személyesen. A 6. másodperctől tessék figyelni. Az a röpke biggyesztés mindent elárul arról, hogy mi történt október 15-én Párizs külvárosában.

"Igen srácok, a pop történelem legmenőbb zenekara áll előttetek. Kicsit ugyan megöregedtünk és rakódott ránk némi súlyfelesleg, éppen ezért a lassabb számok valamivel jobban állnak nekünk, mint a Crackity Jones féle kirohanások, de még mindig mi vagyunk a legmenőbbek.

Jól hallottátok, az elmúlt 40 percben elejétől a végéig eljátszottuk nektek minden idők második legszuperebb lemezét. Számsorrendben!!! Egész egyszerűen azért, mert ilyen jófejek vagyunk, illetve azért, mert az a debil majom idén ünnepelte a 20. szülinapját.

Szerintetek is a Silver volt a csúcs? Borzasztó ritkán kerül terítékre, szóval remélem mindenki jól az agyába véste az elmúlt néhány percet. Gondolom észrevettétek, hogy Joey még mindig kurva jól gerjeszti a gitárját, a mindig mosolygós Kim pedig továbbra is a legklasszabb csaj a poszakmában.

Most épp a Where is My Mind szól. Tudjátok (hogyne tudnátok) ez az a dal, aminek hallatán nincs az az ember, aki ne fogyasztana el  legalább egy fél csomag papírzsebkendőt. Na, sírtok már? Aha, látom ám, hogy annak a rozoga térdű szemüveges kis pöcsnek ott a 7-8 sorban már könnybe lábadt a szeme. Sírjál csak kispajtás, mi sem természetesebb ennél ilyenkor.

Hogy miért nem játszottunk semmit a Bossanováról és a Trompe Le Monde-ról? Azért nem, mert bár tudjuk, hogy mindkettőnek stabil helye van az univerzum 20 legjobb lemeze között, be kell látni, hogy magunkhoz képest egyik sem sem sikerült igazán jól. Amúgy meg úgy gondoltuk, hogy sokkal jobban örülnétek néhány b-oldalas csodának, illetve egy fasza kis válogatásnak a Surfer Rosa/Come On Pilgrim kombóról.