Csak a "szokásos" aranyos pop
Igen már megint, vagyis inkább még mindig. Mert az ilyesmit nem lehet megunni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Minap épp az idei Athens Popfest videói között szemezgettem, amikor rátaláltam az Orange Twin kiadó (Neutral Milk Hotel, Elf Power...) legújabb üdvöskéjére a Nana Grizol-ra. Igazából elég ránézni a borítóra és az album cimre, esetleg egy pillantást vetni a számokra, és nagyjából ki is derül, hogy mit tartogat a lemez. Ártatlan, kissé naivnak ható, fúvósokkal megspékelt kellemes indie pop-ról van szó, némi folk-os beütéssel, itt-ott hangyányi punk-os utóízzel. Persze, rengeteg hasonló dologgal találkoztunk már, jelen esetben azonban ez csak felszín, az igazi csemegét Theo Hilton énektémái hordozzák.
Már a kezdő nóta első néhány másodpercében világossá válik, hogy bizony egy Jonathan Richman bőrbe bújt korai Elvis Costello-val van dolgunk. A kissé patetikus, szaggatott hangvétel miatt pedig beugorhat még a The Thermals dalospacsirtája is. Aztán, ahogy sodródunk a dalokkal, egy csomó más érdekes dolog is előbújik a mélyből. Egy idő után például kicsit Bright Eyes-ossá válik a történet, aztán egyszercsak visszaköszön az Okkervil River és a Deer Tick, majd hirtelen a fél Elephant 6 kollektívával találjuk szembe magunkat. És most már nem is a zenéről, vagy szimplán az énekről van szó, hanem az összképről, ami ezek után olyasmi érzést kelthet az emberben, mintha ez az egész csupán egy óriási rablás sorozat eredménye lenne. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor jogos lehet ez a felvetés, mivel azonban ismét egy ügyes, okos tolvajjal van dolgunk, nem érezzük magunkat átverve. Máskülönben meg ne legyünk mindig olyan nagyon őszinték.
