Lusta vagyok, mint a dög, úgyhogy ez most rövid lesz. Már ami a szöveget illeti. Képek viszont lesznek dögivel. Egy remek beszámoló már amúgyis készült a mókáról.

The Datsuns

Szimpatikus zenekar. Valahol azt olvastam róluk, hogy ők a 21. század Led Zeppelin-je. Ez azért túlzás, de van bennük dög az egyszer biztos. Fogós riffek, feszes nacik, kompromisszum mentes rocky és némi pózolás. Leginkább így lehetne körülírni a zenekart. Remek hangulatot teremtettek. Előadásuk kiváló felvezetése volt a fesztiválnak.

Wire

Sajnos nem vagyok akkora tudora a zenekarnak, mint amekkorának lennem kéne. Valamiért leragadtam az első három lemeznél, és ez most elég nagy hibának bizonyult, mert a korai dolgaikat kicsit háttérbe szorították. Éppen ezért főleg az első fele tetszett a koncertnek, amikor is egymás után nyomatták a minimál punk klasszikusokat. Utána viszont kicsit átment az egész tohonyába, de így is nagyszerű volt végre élőben látni és hallani ezeket a jól fésült diplomás punkokat.

The Dwarves

Igazi pózer banda, de a viccesebb fajtából. Nyilván ők sem gondolják komolyan, amit csinálnak. Mókás volt, ahogy az énekes minden második szám után mosolyogva közölte, hogy ő a legnagyobb rock and roll sztár a világon. Amúgy ilyen gyors bugis punk rock-ot nyomatnak, némi hardcore-os ízzel fűszerezve.

The Lemonheads

Evan Dando az az ember, akibe nem szégyen, ha egy heteroszexuális férfi beleszeret. A Lemonheads pedig az a zenekar, aminek a nem szeretéséért minimum 25 botütés jár. A koncert maga volt a megtestesült hibátlanság. Egy óra slágerparádé, power pop himnuszok a köbön, It's A Shame About Ray elejétől a végéig és egy rendkívül jó kedélyű Dando. Hát kívánahat ennél többet az ember? Nem!

These New Puritans

A koncert napjáig csak a nevükkel voltam tisztában, lemezt sosem hallottam tőlük korábban. Rövidke előadásuknak azonban sikerült gondoskodnia arról, hogy ez így is maradjon, mert amit produkáltak az bizony szar volt. Bírom én az ilyen gépies post punk marhaságot, úgyhogy alapvetően nem lett volna rossz, de valami mégis nagyon hiányzott belőle. Szörnyen erőltetett és idegesítő volt az egész  Az, hogy nem hagytam ott a felénél őket egyedül a kissé szigorú tekintetű, ám a szíve mélyén valószínűleg rendkívül kedves laptopos zajkeltő leányzónak köszönhető.

The Fall

Mark E. Smith a legaljasabb, legelvetemültebb, legundorítóbb jelenség a pop szakmában. Állandóan roszban sántikál, és ott árt, ahol csak tud. Most sem volt ez másképp. Mikrofonjával szétverte az egyik cintányért, aztán miután az a földre került még egy kicsit megrugdosta, az erősítők csavargatásával szándékosan elbaszta a hangosítást, molesztálta a roadosokat, hozzávágott egy mikrofonállványt a kordonhoz etc... Mindeközben pedig olyan ocsmány módon vigyorgott, hogy fújjjj. GG Allin sírva könyörögne azért töménytelen geciségért, ami ebből az emberből árad. Na de éppen ezért szeretjük őt, úgyhogy éljen soká. Gonoszkodás közben azért arra is szakított időt, hogy elcsaholja a legfaszább Fall slágereket. Alattomosságát pedig némileg kompenzálta a billentyűknél helyet foglaló, csinos pin-up lány, aki amúgy a felesége.

The Godfathers

Életemben nem hallottam róluk.  Állítólág Kroáciában nagy kultuszuk van, ezért  ők voltak az utolsó nap sztárfellépői. Mivel az eső kicsit közbe szólt, a nagyszínpadról áttették őket egy sátorba, de az sem telt meg teljesen, szóval nem igazán értem a körülöttük kialakult hype-ot. Nagyon béna produkció volt. Másodvonalbeli brit tutyimutyi rock-ot toltak és közben úgy istenítették a horvátokat, hogy az már-már zavarbaejtő volt.

videók