Growing

Totál ismeretlenek voltak számomra, de baromi kiváncsi voltam rájuk - már csak a színpadkép miatt is -, mert annyi digitális kütyüt, mint amit a pódiumon felhalmoztak, még a büdös életben nem láttam. Kupacokban álltak az effektek, a földön, az asztalon, sőt még a gitártokban is. Óráknak tűnő szerelgetés után egyszercsak megjelent két favágó külsejű fickó (Egyikőjük egy az egyben úgy nézett ki, mint Javier Bardem a Nem vénnek való vidékben.) és valami olyan megmagyarázhatatlan dologba kezdtek bele, amit még most sem tudok hova tenni. Gitároztak, nyomkodtak mindenféle gombokat, meg tekergettek egy csomó potmétert, és ebből az egészből valami olyasmi született, mintha egy csapat felbőszült bálna sipákolt volna egy befőttesüveg aljáról. Néha csak bambultam, hogy mi a franc ez, máskor pedig a röhögőgörcs kerülgetett. Furcsa volt az egyszer biztos.

Boris



Borisék, Japán legismertebb zajbrigádja a Merzbow mellett, úgyhogy kötelező volt számomra a részvétel. Pont azt kaptam, amire számítottam. Zajfüggöny mögé dugott hardcore-os kirohanásokat, sötét doom metálkodást,  lomha pszichedeliát és egy leírhatatlanul bolond dobost, aki a színpadon elhelyezett marhanagy gongot úgy ütötte-vágta, mint egy elmebeteg szerzetes.

A hangosítás viszont sajnos katasztrófális volt. Az énekből szinte semmit nem lehetett hallani, ellenben a zene olyan szinten üvöltött, hogy néha komolyan mondom fájt. Az utolsó néhány számot már csak az előtérből voltam képes végighallgatni, ezért sajnos lemaradtam a dobos kamikáze mutatványáról is. 

Összességében  (azt leszámítva, hogy még most is cseng a fülem) klassz volt a műsor. Kár, hogy a Shellac végül lemondta a bulit. Velük nyilván még csodásabb lett volna az este.